Egy hét telt el a katalán regionális választás óta, de azóta sem tudunk többet ez új kormány összetételéről. A választást hajszállal, de a Szocialista párt nyerte 33 mandátummal. Ugyanannyi mandátumot szerzett az Esqurra és szorosan mögöttük a Junts 32 mandátummal. Nagyon lemaradva 11 mandátumot kapott a szélsőjobboldali Vox és 8-at a szélsőbal CUP. 

51 százalékot szerzett a függetlenségi tábor, mégsem egyszerű feladat a kormányalakítás. Az Esquerra hosszú idő óta először vezetheti a regionális kormányt és jelezték is, hogy erre készülnek. A választások óta tett megszólalásaik, arra engednek következtetni, hogy nem csak a függetlenségi pártokat vonnák be a kormányba, hanem a Podemos katalóniai szervezetét is. Ezt a CUP is tudná támogatni. Az Esquerra a párbeszédben érdekelt és a madridi kormánnyal kiegyezve akar amnesztiát a politikai foglyoknak és a száműzött politikusoknak és megegyezéses népszavazást szeretnének, amit Madrid is elfogad.  A Junts elnöke, a számüzetésben élő Carles Puigdemont szerint azonban a megegyezéses népszavazás illuzió. Nem párbeszéddel, de passzív ellenállással kell az új népszavazást kivívni. 

A két katalán függetlenségpárti civilszervezet az Assemblea és az Omnium is függetlenségpárti kormány megalakítását sürgeti. Nem szabad ezt a választási sikert elherdálni. Az emberek egyértelműen az elnyomás, a bebörtönzés ellen és a szabad Katalónia mellett szavaztak. A függetlenséget támogató pártok dolgozzanak egységesen. Ha a kormány megteszi, amit kell, akor mögötte állunk, ha nem, akkor mi állunk a harc élére - üzenték a pártoknak a legnagyobb támogatói táborral rendelkező civilszervezetek. 

Nyilvánvaló, hogy a Podemos kormánybavételével az Esqurra szeretné baloldali szorítóban tartani a jobb-közép Junts per Catalunya szövetséget. Kérdés, hogy a teljhatalmú kormányzás vagy a függetlenség elérése fontosabb számukra. Napokon belül kiderül, hiszen nem húzhatják sokáig a tárgyalásokat. Tény, hogy a pártokat sokkal több minden választja el egymástól, de ezeket a pártpolitikai nézeteltéréseket rendezhetik a független Katalónián belül. 

A legutóbbi választásokon nagyon kis többséggel, de a függetlenségpártiak nyertek. Nem szerezték meg a szavazatok többségét, de a választási rendszernek köszönhetően az Esquerra Republicana, a Junts per Catalunya és a CUP kormányt alakíthattak.

Sok minden változott azonban az elmúlt négy évben. A két legnagyobb kormányzópárt között megromlott a kapcsolat, s bár mindannyian egy célért küzdenek, más eszközökkel teszik ezt. A baloldali Esquerra párbeszédet folytatna a madridi kormánnyal így érve el egy megegyezéses újabb függetlenségi népszavazást valamint a politikai foglyok szabadon bocsátását. A Puigdemont féle jobb-közép szövetség viszont konfrontálódna a szocialista központi kormányzattal és ezzel kényszerítené ki az újabb, döntő népszavazást. A CUP méreteinél fogva  a legkisebb de talán legradikálisabb függetlenségpárti katalán erő ezúttal is a mérleg nyelve lehet a két nagyobb párt között, ők döntik majd el ki lesz az új kormány vezetője. Számukra a szociális kérdések éppolyan fontosak, mint a Spanyolországtól való elszakadás ügye.

Az erőviszonyok változtak ugyan, de borítékolható a jelnlegi kormánytöbbség győzelme. Ezzel szemben az egységpárti, Madridhoz lojális pártok terén órisái változások mennek végbe. A Ciudadanos jobb-közép párt négy éve még a legtöbb képvislőt küldte a parlamentbe, most harmadára csökkenthet erejük a Katalán törvényhozásban. Mára már nem hisizk el nekik, hogy csak ők képesek gátat szabni az elszakadás párti erőknek. Erre a szerepre most a Szocialista párt katalán szárnya vállalkozik, a felmérések szerint jól fognak szerepelni a mai választásokon. A Podemos katalán testvérszervezete a Cat En Comú várhatóan megtartja erejét, ők az egyetlen olyan politikai párt, amelynek nem a függetlenség-  lojalitás ellentétpár  a legfontosabb üzenete. A polgári párt korábbi csúfos vereségén javíthatpár hellyel, de továbbra is jelnetéktelen erő lesz. Újdonság, hogy bejuthat a szélsőjobboldali VOX is a barcelonai parlamentbe, ez sokkal izgalmasabb vitákat fog jelenteni, bár Ines Arrimadas, a Ciudadanos vezetője sem okozott könnyű perceket a függetlenségi képviselőknek. Kieshet a parlamentből PDeCat, a régiót sok évig kormányzó jöbbközép erő, miután a száműzetésben levő Puigdemont sikeresen átvitte szavazótáborukat saját pártjába. Húzó nevek nélkül, ez a nagy múltú párt a politika süllyesztőjébe kerülhet. 

Bár senki sem számít nagy meglepetésekre a rekord alacsony részvétel még okozhat izgalmas perceket az eredmények nyilvánosságra hozatalakor. Mindenképp a kis pártoknak kedvez az alacsony szavazási kedv és egyesek szerint a függetlenségpártiaknak is, hiszen ők a legölketelezettebb szavazók. Bármi is lesz az eredmény, nehéz lesz kibillenteni a dolgok menetét a jelenlegi patthelyzetből. Mindenesestre a katalán függetlenséget nem érdemes még temetni. 

Lassan véget ér a centenáriumi év, az ország 100 éves születésnapjának, a románok által lakott területek egyesítésének megünneplése. Az a helyzet, hogy ami eddig történt, az igazán nem nevezhető nagy durranásnak. Nem kell nagy jósnak lenni, hogy elmondhassuk, ezután sem fog semmi egetrengető történni. Nekünk erdélyi magyaroknak, akiknek nincs ünnepelni valónk, persze azon kívül, hogy túléltük ezt a 100, szóval nekünk ez jó hír. Jó hír, hogy nem sikerült minket mégjobban megalázniuk és az arcunkba nyomniuk, hogy ki a főnök. Helyette élvezhettük, hogy mennyire amatőrök és képtelenek az emelt fővel való ünneplésre.

Sajnos ezt a helyzetet nem tudtuk kihasználni és a magunk javára fordítani. Nem sikerült a többség elé görbetükröt állítanunk. Nem tudtuk eljuttatni üzeneteinket, az elmúlt 100 évről és a jövőről. Pedig ez az éve kitűnő alkalom lett volna, arra, hogy véleményünket legalább nagyon figyelem övezze, ha megértésre nem is nagyon számíthatunk. Meglepett, hogy mennyire rosszul kezeltük a Nyugat-európai politikusok véleményét a centenáriumról. Mintha most jöttünk volna rá, hogy mennyire rosszul látják a Közép Európai helyzetet. Pedig Trianon óta teljesen világos, hogy az akkor a nyugati hatalmak által létrehozott békerendszerről az álláspotnjuk  nem változott és azt mi is láttuk, hogy részünkről nem történt olyan jelentős lépés ami megváltoztathatta volna  véleményüket.

Az a görcsös frusztráció amivel, ehhez a kérdéshez fordulunk nem professzionális és még élvezik is az utódállamok elitjei és polgárai. Szomorú, hogy száz év alatt sem találtuk meg a megoldást és nem tudtunk tullépni a traumán. Nem, nem elfelejteni kell, túllépni. Kós Károly elég hamar rájött, hogy mi a megoldás, persze nehezebb, mint a sültgalambra várni, de az a helyzet, hogy eredményesebb. Újra kéne olvasni a Kiáltó szót, mondjuk nem csak olvasni, hanem értelmezni is és akkor talán másképp látnánk a helyzetünket itt Közép-Európában. Persze nem véletlenül nem hívták be  Kóst 1940-ben parlamenti képviselőnek Budapestre, ma sem hívnák...

A December óta tartó kormányalakítási huzavona után végre megalakult az új katalán kormány. Az új regionális végrehatjó hatalmat csupa új arcok alkotják, hiszen a katalán elit vagy börtönben vagy száműzetésben van. Eközben korrupciós ügyeibe bukott bele a Mariano Rajoy vezette spanyol néppárti kormány, a  szocialisták bizalmatlansági indítványát csak a katalán, baszk és valenciai képviselők segítségével tudták átvinni. A szocialisták alakíthattak új kormányt de mivel a 350 fős törvényhozásban csak 84 képviselőjük van, óvatosan kell lavírozniuk, hogy képesek lehessenek kormányozni. Szükségük lehet a regionális pártok támogatására, ezért valószínű, hogy a korábbinál diplomatikusabban kezelik a katalán helyzetet. Ennek első jele, hogy Pedro Sánchez telefonon kereste fel Quim Torra katalán elnököt és a jóhangulatú beszélgetésen személyes találkozót beszéltek meg. Erre az előző kormányzat nem lett volna hajlandó a tavaly otkóberi függetlenségi népszavazás után. 

Ennek ellenére a katalánok nem sok jóra számíthatnak a szocialista párttól, hiszen ez a párt is éppannyira központosító és nacionalista, mint a Néppárt. Ennek a pártnak is vannak a Franco korszakból megmaradt politikusai és ugyanolyan korruptak, mint az előző kormányzó párt. Az új külügyminiszter egy katalán szocialista politikus, aki a regionális választási karmpányban, azt mondta, hogy Katalóniát fertőtleníteni kell a függetlenségpárti férgektől. Ilyen külügyminiszterrel sejteni lehet a kormány álláspontját. Nyilván a katalánok számoltak vele, hogy nem az egyik napról a másikra érik el céljukat. Teljesen világos számukra, hogy a függetlenséghez szükséges feltételekből ma egy sem áll fenn, sem a belföldi támogatás nem elégséges, a külföldi szinte egyáltalán nem létezik, Madrid párbeszéd-kézsége pedig kérdéses. 

A jelenlegi helyzetben az új katalán kormány feladata a feszültség fenntartása, annak teljes mértékben való kihaszálása a tömegtámogatás növelésére. Ezzel párhuzamosan pedig a köztársaság gyakorlati felépítése a meglévő eszközökkel. A függetlenség egyoldali kikiáltása csak taktika részükről, hiszen maguk is tudják, egyoldalúan csak erőszak útján lehet elérni a függetlenséget. Ők pedig világosan leszögezték, hogy csak békés és demokratikus eszközökkel hajlandók harcolni. Innen ered a félreértés a laikusok számára, hiszen a valós stratégia és a külső kommunikáció nincsenek összhangban s csak a beavatott, a tervet végrehajtók ismerik teljes egészében a stratégiát, a külszín mögött megbúvó lényeget. 

A katalán vezetők nagyon jól tudják, hogy az idő nekik dolgozik. A fiatal generációk a felmérések szerint a függetlenséget támogatják, míg az ellenzők zöme az idősek közül kerül ki. A gazdasági bevándorlók többsége is a függetlenséget támogatók táborát erősíti, hiszen ők képesek a legjobban integrálni az újonnan érkezőket. Végül pedig a függetlenséget ellenzők többsége is támogatja, hogy a régió nagyobb szuverenitással rendelkezzen Spanyolországon belül, így csak idő kérdése, hogy mennyien és mikor billennek át a nem is annyira ellentétes függetlenségpárti oldalra. 

Mindeközben pedig egyre jobban erősödik a galíciai és valenciai függetlenségi mozgalom is, ami közvetve erősíti a katalán törekvéseket. A baszkok, bár jóval kedvezőbb autonómiával rendelkeznek a többi régiónál, folyamatos an megmozdulásokat szerveznek a függetlenségért. Ilyen körülmények között az első függetlenedő régió lesz az egységes Spanyolország sírásója, a többiek pedig kérdés nélkül követni fogják. 

1918 novemberében véget ért az első világháború, a román csapatok egy nappal a békekötés előtt újra csatlakoztak a háborúba és elkezdték Erdély elleni offenzívájukat. December elsején politikai alapot teremtettek igényüknek, Karácsony estéjén már Kolozsváron ünnepeltek. Fokozatosan a Tiszáig vonulva akartak katonai alapot teremteni területi igényeiknek. S bár a Trianoni szerződés tette hivatalossá 18-19-ben már gyakorlatban is ellenörzésük alá vonták  Erdélyt, Bánságot és Partiumot. Az erdélyi románok természetesen örömmel fogadták nemzettársaikat, az erufória jó ideig eltartott. A magyarok nehezen akarva elhinni, hogy Erdély valaha is Románia része lehet kivártak. A szászok siettek hűséget fogadni és beilleszkedni az új rendszerbe. Az új román hatalom igyekezett úrrá lenni a szerzett területeken, a két világháború közötti időszakban mindent megtettek, hogy a kisebbségek politikai erejét csökkentsék, gyakoriak voltak a választási csalások, tulajdon kisajátitások. A föld és oktatási reformok, mind-mind a nagyszámú kisebbségek kárára történtek. Látva, hogy revízió nemigen lesz a magyar közösség megkezdte újjászervezni magát, berendezkedni az új országba, de nem beolvadni. A magyar politikai vezetés kereste a partnereket, de az esetek többségében a gyengébbik féllel szövetkezett, ami nem sokat hozott a konyhára. Ha nem tör ki a második világháborút közvetlen megelőző politikai manővereknek köszönhetőn létre jöhetett volna egy féle autonómiához hasonló önkormányzat, hogy milyen lett volna gyakorlatban ezt sajnos már nem tudhatjuk meg. A közéletet a dákó-román elmélet hatotta át, következetesen építették az egységes román nemzetet, országimázst, amibe a kisebbségek nem nagyon fértek bele.

 A második világháború után a kommunista hatalomátvétel különösen ártott a magyar közösségnek, hiszen vagyona nagy részét államositották, ezzel megfosztva a megmaradás egyik eszközétől. Az egyházakat, mint megtartó erőt vegzálták. Betelepitésekkel csökkentették a magyarok számarányát a nagyvárosokban és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem sikerült a falvakat tönkretenniük, mert nem volt már idejük. A szászokat és a zsidókat eladták, ha lett volna ki megvegye a magyarokat talán minket is eladtak volna. Bukarest a kommunista párt magyar tagjain keresztül gyakorolt kontrollt a magyar közösségre, a helyi kérdésekbe nem nagyon avatkoztak bele, azt a helyi káderek dolga volt megoldani. Bár jelen voltak a magyarok a kommunista pártban, ez nem akadályozta meg a központi vezetést, hogy a kolozsvári egyetemet beolvasszák. Az országot erősen iparositották, ezzel szemben Székelyföld kimaradt ebből és Marosvárhelyt kivéve nem nagyon voltak nagyobb gyárak. Ezzel persze nem költözött román nemzetiségű néptömeg az etnikailag homogén Székelyföldre, de a térség máig érezheztően lemaradt az erdélyi, korábban iparral rendelkező városoktól. Azokban az időkben magyarország lemondott az erdélyi magyarokról. Bár mennyire is meglepő, de ebben a nehéz időszakban sikerült megtartani a magyar közösség létszámát. Közben technológia fejlődésével a tankönyvekben sulykolt hamis történelmet bemutató nacionalista hangvételű propaganda-filmekkel határozták meg hosszú évekre, napjainkra is kihatólag a románság nemzeti tudatát. 

A rendszerváltás után a magyarság száma drasztikus csökkenésnek indult, tizévente kétszázezer magyarral lettünk kevesebben. Teritékre került az autonómia kérdése, ami akkor a megmaradás zálogát jelentette, de mára a  sikertelenséggel vált szinonimává. A közhangulat továbbra is nacionalizmussal túlfűtött volt, hamar elszálltak a toleráns Romániáról szőtt elképzelések. Az akkor meginduló kivándorlás napjainkban is nagy probléma, az asszimiláció vegyes lakosságú területeken pedig egyre gyakoribb. Az egyházak lassan papok nélkül maradnak, sok pap pedig hivek nélkül. Iskolák osztályai, sőt iskolák szünnek meg gyermekhiány miatt. Az egyetlen szerencsénk, hogy nem csak mi, de többségi társaink is elvándorolnak a jobb élet reményében, őkk millió számra. Az is a szerencsék, hogy nincsen tervük az ország fejlesztésére, vagyis nincs konszenzus, ami mellett a mi erőnk még jelentéktelenebb lenne. A probléma viszont, amivel egyre inkább szembesülnünk kell, az az a generáció, amelyik számára a kommunista történelemoktatás adta meg az alapokat és tudatalatt oltotta be nacionalizmussal. A most felnövő generáció pedig bár retorikájában elutasítja a nacionalizmust velejéig át van itatva a nemzeti büszkeség ideájával és kritikus helyzetekben váratlanul tör ki belőlük az elemi gyűlölet. Nem mintha mi jobban állnánk, nekünk sem kell szomszédba menni a szélsőséges érzelmekért, erre pedig nem magyarázat  az elmúlt száz év fel nem sorolható sérleme. A románokkal szembeni felsőbrendűség érzés nem a dicső múlt vagy általunk nem ismert nagyjaink tettei alapján kellene eltöltsön minket, hanem tetteink jogán. Tettekkel bizonyíthattuk volna, renszerszinten, mindenhol jobb helytállással. Hiszen a kisebbségi lét kétszerezett erőfeszítést követel az egyéntől és a közösségtől. 

Az a nagy helyzet, hogy a velünk együttélő románok nem ismernek, nem értenek minket. Száz év után sem. Ezért pedig a legnagyobb mértékban mi vagyunk a felelősek. Igaz mi sem ismerjük őket a sztereotipiákon túl keveset tudunk velünk élő polgártársainkról, tisztelet a kivételnek. Természetesen elsősorban itt is a politikai vezetőké a felelősség. 24-ből 24 órában kellene románul sorolniuk érveiket minden platformon, persze ehhez nem ártana egy stratégia, vagy legalább valami homályos elképzelés a jövönkről. Nem elég néhány hangzatos szlogen, konkrét, egy cél irányába mutató tervekre van szükség. Hiába a sok hétköznapi ember közti pozitiv román-magyar interakció, ha azt egy nyilvános negativ nagypolitikai lépés felülirja. Mi magyarok és románok idegen nyelven  beszélünk a szó átvitt értelmében is, és másképp értelmezünk dolgokat, legtöbsször sajnos ennek sem vagyunk tudatában. Hiába mondjuk azt, hogy autonómia és várjuk el, hogy ugyanazt értse a román fél, akkor amikor naphosszat azt sujkolják a fejükbe, hogy az mást jelent. Mi meg csak ismételjük, magyarázat helyett. Ha nem csinálnánk mást az elkövetkező időkben, mint románul kommunikálnánk rólunk feléjük, már azzal többet tennénk, mint önmagunk eddigi altatása, hogy majd csak lesz önrendelkezés, de még milyen. 

Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én nem szeretnék beolvadni a román többségbe. Nem azért, mert alsóbb rendű nép lenne, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak azért, mert erdélyi magyarnak születtem és legitim igényem, hogy eként éljek és az utódaim és az ő utódainak az utódai is eképpen élhessenek. Ennek a teljesen egyértelmű és minimális elvárásnak a kommunikálása lenne az első számú feladatunk. Román testvéreink egyszerűen szokták kezelni a kérdést, etnikumtól függetlenül legyünk, mind egyenlő románul  beszélő románok. Szerintük az egyenlőség teljesült és valóban polgárként egyenlőek vagyunk, addig amíg románul beszélünk. Kötelezettségeink azonosak, mégis sokszor csorbulnak a törvények által előírt, de a végrehajtó szervek által nem garantált jogaink. Azok a jogok, amiket miután megismernek többségi polgártársaink általában sokallnak és valamiféle úri kegyként kezelnek. Gyakorlatilag másodrendű állampolgároknak tartanak, akik a románok kenyerét eszik  Ez ugye identitási kérdés is, mert vélt, vagy valós sérelmeiket vetítik vissza ránk, hogy most ők az urak. Másrészt mi is teszünk róla, hogy ez így legyen, mert ritkán "csaptunk az asztalra". 

Mondjuk úgy brandépítésben megbuktunk, pedig elég sok jó pontunk, eszközünk lett volna egy sikeres imázs kialakítására. És sokakkal ellentétben én azt mondom, hogy még nem késő. Persze ehhez egy kicsit az ő bőrükbe kell bújnunk, meg kell értenünk, hogy miért látnak olyannak, amilyennek látnak. Ezután pedig meg kell találnunk az a hangot, amivel hatékonyan tudjuk közvetiteni érveinket. Hogy legalább megértsenek, ha egyetértésre nem sok esély is van, a megértésre szerintem igen sok.

Véget kell vetni a száz éves párhuzamos létnek, s a kevés kapcsolodási pontot meg kell erősiteni. Integrálódni a társadalomba a bedolvadásnak a puszta lehetőségét is elutasitva. Felerősitve a közös problémákat, mint az infrastruktúra, bérek, lakhatás, inkompetens kormányzás, a közoktatás és az egészségügy totális leépülése.  Az egység a sokszínűségben szlogent szerintem ez testesítené meg. Mögöttünk van száz év probálkozásainak finom-vegyes eredménye. Azt már biztosan tudjuk, hogy hogyan nem kell csinálni, azt is, hogy hogyan nem lehet. Az erdélyi magyarság következő száz éve másról kell szóljon. Bukarest és Budapest között féluton, saját önálló arcéllel, saját iránnyal, kompromisszumokkal, de fő céljainkból nem engedve, magyarként, de erdélyi magyarként megmaradva. Ehhez kell megnyernünk természetes szövetségeseink támogatását és a többségi nemzet minimális megértését. Biztos vagyok, hogy a mi párhuzamos társadalmaink nem a végtelenben találkoznak, hanem sokkal hamarabb. 

A kolozsvári magyarokat múlt héten sokadszorra csapta arcon az önkormányzat, ezúttal elég súlyosan. A városnapokra a főtérre kihelyezett, a centenárium évére emlékeztető óriásplakáton retusálták ki a magyar feliratokat egy múlt század eleji fotóról. Több felelős is lehet, hibázhatott a grafikus az önkormányzat tudta nélkül, vagy az önkormányzat emberei is megrendelhették kifejezetten a magyar feliratok eltüntetését.

Egyelőre nem tudjuk, hogyan történhetett de ki került az óriásplakát. A Muszáj-Musai vette észre az esetet és tette közzé a közösségi oldalán, amit érthetően nagy felháborodás követett. Teljesen természetes, hogy kinyilik az ember zsebében a bicska, amikor közösségét megpróbálják kitörölni a történelemből. Kolozsvár aktuális alpolgármestere, aki úgy tűnik László Attila alpolgármesteri útját követi, a polgármester magyar hangjának szerepében érzi jól magát. Szóval az alpolgármester szerint, csak próbából tették ki az óriásplakátot.

Teljesen világos, hogy ezzel a magyarázattal az intézmény mundérbecsületét védi, ahelyett, hogy teljesen elhatárolódva csak annyit mondott volna, amit egy nappal később második megszólalásakor sikerült. Szóval a próbaposzter elmélete eléggé ingoványos talajon áll, hiszen ki az a hűtlen kezelő, aki képes rengeteg közpénzt kidobni az ablakon csak próbából, de ha próba is az-az óriásplakát, akkor miért kellett szándékosan hibásra csinálni. Persze a lakájmédia rögtön az alpolgármester segitségére sietett, hangsúlyozva, hogy a centenárium évében kifejezetten, de általában ellenséges a román többségű önkormányzat és, hogy milyen nehéz dolga van a magyar képviselőknek.

Jó reggelt egyértelmű kapitány!

Persze, hogy ellenséges a román hatalom, de ehhez nem kellene önként asszisztálni, volt erre egy jó ellenpélda, egy korábbi alpolgármester, tudjuk akit anakondának hivtak az önkormányzat folyosóin. Na ő megmutatta, hogy lehet, persze neki is megvoltak a korlátai és hibái de az előző magyar alpolgármester  messzemenően jobban képviselte a magyarok érdekeit. Szóval lehet ezt másképp csinálni, nem muszáj magunkkal felmosni a padlót a kirakatmultikulti polgármester kedvéért. Aki nyitott szemmel jár, annak teljesen világos, hogy a kifárasztásra játszva próbálják a város megmaradt magyar közösségét felszámolni, beolvasztani. Erre pedig csak az lehet a válasz, ha minden egyes ilyen próbálkozást a leghatározotabban visszautasítunk. És persze az sem baj, ha közben következetességünket és hitelességünket megtartjuk, mert bizony ezek nagy fegyverek.

1991-ben születtem, ebből következik,hogy a múlt rendszerrel közvetlen kapcsolatom nem volt. Persze a kilencvenes években erőteljesen érződött a múlt szele, de ezt csak később tudtam értelmezni. A kétezres évek közepén éreztem valami elmozfulásfélét, de az is csak az  euroatlanti integráció következtében. Az egyetemen kezdtem el komolyabban foglalkozni a rendszerváltás és az átmeneti évek korszakával, próbáltam képbe helyezni magam az akkori helyzet előzményeivel. Akkor is és most is világos volt: az átmenet még nem ért véget. Románia még nem vedlette le a szocialista elődállam rossz emlékét és elég lassan zárkózik fel a nyugati fejletetteb, szerencsésebb sorsú államokhoz. A rendszerváltás rosszul indult, sőt jobb lenne inkább puccsnak nevezni, mert ugye csak a régi rendszer tagjai ragadták magukhoz a hatalmat. A valódi rendszerváltást akarók kevésnek bizonyultak. A szocialista munka alapú társadalmat szépen lassan felváltotta a fogyasztói társadalom. A nagy ipari vállalatok megszűntek, sokan vesztették el munkahelyüket és nem tudtak a megváltozott munkaerőpiacon elhelyezkedni. Elkezdődött egy folyamat, amit az EU-hoz való csatlakozás drasztikusan megkönnyített. Milliók keresték és keresik a megélhetést az ország határain kívül. Eközben a nyugati nagyvállalatok, kereskedelmi láncok lepték el az országot. Románia olcsó munkaerőt biztosít és komoly piacot a nyugati államoknak. Ez sokkal több hasznot hoz a nyugati-európai államoknak, mint amennyit a strukturális alapok hoznak az országnak főleg, hogy le sem tudjuk hívni őket. A közigazgatás lemaradt, lassú és túlbürökratizált. Fényévekkel vagyunk lemaradva, sok esetben még közép-európai szomszédainktól is. A nagyvárosok egyrésze komoly fejlődésen ment keresztűl, de ez csalóka, mert a vidék még mindig nagyon alúlfejlett. Ez azért is nagy probléma, mert a még mindig a mezőgazdaság a fő iparág az országban, ennek ellenére még mindig rengeteg itthon is megtermelhető terméket importálunk. 

Mindezekből az látszik, hogy Románia még mindig a tartalom nélküli formák országa. Átvettük a nyugati mintákat, intézményeket de még nem tudunk velük optimálisan élni. Az állampolgárok nagy része nem tud mit kezdeni a rászakadt szabadsággal, s így a renszerváltás/átmenet vesztese lett. Eközben a korábbi rendszer hatalmasai megtartották politikai és gazdasági hatalmukat és komoly hátországot, majd pedig utánpótlást építettek ki maguknak. Számos volt szekus, pártaktivista van vezető szerepben a politikában, közigazgatásban és a médiában, nemcsak románok, de magyarok is. Teljesen világos, hogy a mi kis romániai magyar párhuzamos társadalmunk is ugyanazokkal a problémákkal küzd mind a többségi társadalom. Az a nagy különbség, hogy mi oskszor etnikai tartalommal töltjük meg a problémáinkat és hajlamosak vagyunk olyan problémáink kapcsán is áldozatként bemutatni magunkat, amiben a román társadalom is áldozat. Pl. sírunk, hogy fogyunk de nem vesszük észre, hogy a mellettük élő etnkiumok is nagyjából hasonló arányban fogyank, tehát ez egy általános trend. 

Az új generációra általában igaz, hogy elege van a bizonytalanságból és hát nem sok jót lát a jövőben. A nagy helyzet az, hogy az átmenet nagy politikusbűnözői felélték ennek a generációnak a jövőjét is. Irdatlan nagy feladat lesz ezt valahogy kiegyensúlyozni vagy legalább megpróbálni rendbe hozni. A rendszerváltás reménykeltő hónapjaiban fogant generácóján óriási a teher. Véget kell vetnünk a túl hosszúra nyúlt átmeneti időszaknak, meg kell oldanunk a növekvő nyugdíjasok számának problémáját. El kell döntenünk, hogy milyen irányba haladjon az ország. Egyáltalán nincsnek jó kilátások, nem sokan fogadnának arra, hogy sikerül kihúzni ebből a mocsárból az országot. A parlament összetétele szintén nem sok jóval kecsegtet. Az egyetlen igazán hazafi párt a velejéig korrupt PSD. Abban az értelemben hazafi, hogy nem a külföldi hatalmak kottájából játszik, hanem megpróbál a helyi érdekeknek megfelelően politizálni. A többi párt külföldi erőknek próbál kedvezni és a mostaninál jobban is kiszolgáltatná az országot. Az eyik korrupt, a másik gyenge, nincs jó választás. Az utánpótlás sem sokkal jobba sajnos. A pártok ügyesen kinevelték a bólogató ifjú politikus palántákat, akik funkcionális analfabetizmusánál csak az opportunizmusa nagyobb. Ez igaz az RMDSZ-re is.

Az ország Oroszország és Nyugat-európai magállamok között egyensúlyozva maradhat meg valamelyest függetlennek, egy Közép-európai szorosabb együttműködés részeként. De ebbe az irányba egyelőre sem a korrupt szocdemek sem a titkosszolálatok által irányított ellenzék nem akar menni. A regionális mozgalmak gyengék, az utcai tüntetések könnyen manipulálhatók. Az alternatíva esélyei nagyon gyengék a jól beágyazott  korrupt baloldallal és a nyugatról támogatott szekus kollaboráns jobboldallal szemben. De innen szép győzni alapon nem szabad feladni a reményt, soha. 

Tisztelt elnök úr, 

Mindenekelőtt engedje meg, hogy gratuláljak politikai eredményeihez. Illik gratulálni, mert kétségtelenül nagy eredmény bukott pártvezetőként továbbra is versenyben lenni a baloldali szavazókért. Egyáltalán az csoda, hogy Magyarországon politizálhat, de ez mutatja legjobban, hogy az országban működik a demokrácia. Működik, mert még egy olyan felelőtlen bohóc is indulhat politikai pozíciókért, mint ön. A legnagyobb baj viszont az, hogy ön nem egy közönséges bohóc, hanem csak egy megtévesztő szerepet játszik és saját szavazótáborát is átveri.

Milliárdosként vezeti az eleszegényedettek, kisemmizettek érdekeit képviselni hivatott DK-t. Szétveri az MSZP-t, hogy ön legyen az erősebb a szemétdombon. Mindent a hatalom megszerzéséért tesz és annak megtartásáért. Nem érdekli, hogy közben állítólagos szövetségesein gázol át, szavazóit köpi szembe. Hazugnak nevezi a kormányt és közben folyamatasan hazudozik néhány szavazatért. De mindenen túl tesz, ahogyan a magyart, a magyar ellen uszítja, csak mert a felmérések szerint ezzel szerezhet néhány százalékot, pedig pont ön mondta, hogy nem illegeti a hátsóját néhány szavazatra várva.

2004-ben az egész országot megmérgezte a 23 millió románnal való riogatásával és sorolhatnánk az, akkori hazugságait, amelyekről sorra kiderült az igazság. A hatalomért egymásnak ugrasztotta a magyarokat. Ma sem tesz másképp, újra a határontúliakkal riogat, akiket csak hírből ismer. Azokkal a határontúliakkal riogat, akik miatt kisebb az orvos- és szakemberhiány, azokkal a határontúli magyarokkal akiknek köszönhetően kevésbé kritikus a népességgcsökkenés. 

A Magyarországra vándorolt határontúli magyarok többet használnak  a magyar nemzetgazdaságnak, mint a hazai támogatások értéke Erdélyben. Ön tájékozatlan szavazóit hazugságokkal mérgezve uszítja ellenünk. Önt parafrazálva: Jól alszik Ferenc? Kérdezem én. Amikor százezrek utálják önt és rohadt pártját. A baloldali ellenzék pártjai legalább megállnak bizonyos határokon és ha túl is lépik, azt nem szándékosan. Ezzel szemben ön tudatosan mérgez, uszít.

Mondja, hogyan fog tükörbe nézni politikai pályája végén? Mit fog látni? Egy bukott politikust, aki elvtelenül gázolt át mindenen és mindenkin, csakhogy a hatalom közelében maradhasson. Büszke lesz magára ezért? Nem hinném. Gyötörni fogja a lelkiismeret. De még nem késő megfordítani a gyeplőt, még elnézést lehet kérni. Beismerni, hogy igen hibázott, újra és újra. Ha pedig nem képes ezt megtenni, akkor tegyen egy szivességet és lépjen egyet hátra. Most még olcsón megúszhatja, holnap már lehet késő és úgy fognak önre emlékezni, mint a magyar történelem legkellemetlenebb bajkeverőjeként. 

Üdvözlettel, 

Fancsali Ernő

Futótűzként terjed a hír Erdélyben: meghalt a szenátor, Verestóy Attila. Szinte fellélegez a romániai magyarságnak az a része, amelyik enyhén szólva sem gondolt pozitívan a politikus negyedévszázadosnál is hoszabb politikai karrierjére. Kémiai doktorátusa volt, a rendszerváltás óta folyamatosan a parlament tagja, az RMDSZ meghatározó politikusa, ha úgy tetszik szürke eminenciása. Nevezték Isten druzsbásának székelyföldi faügyletek miatt, amiket persze folyamatosan letagadott. Udvarhelyszéken teljhatalmú úrként tartották számon, ha valaki bizniszelni akart rajta keresztűl tehette meg. Hitt az erős RMDSZ-ben és ezen belül az erőskezű vezetésben, az utóbbi évek kongresszusain sokszor sértődöttségének adott hangot az iránta megnyilvánuló belső kritikák miatt. Hargita megyében indult mindig és soha nem verték meg az egyéni választókerületes időkben sem. Biztosan olvasta Machiavelli fejedelmét, és Sun Tzu A háború művészete című művét, mert politikai cselekedeteinek összessége erre utal. Azon kevés magyarok között volt, akik benne voltak az 50 leggazdagabb romániai listájában. Titokzatosság lengte körül, nem sok információt lehetett róla megtuni, azon kívül, amit a nagyvilággal is megosztott, talán éppen ezért jelent meg róla annyi, pletyka és híresztelés, ami a róla kialakult félelmetes jelzőt csak erősítette. Hogy a negatív képet árnyalja alapítványán keresztül ösztöndíj programot működtetett, amelyen keresztül számos udvarhelyszéki fiatalt támogatott. Ennek ellenére, elmondható róla, hogy a legkevésbé kedvelt RMDSZ-es politikusok egyike és a pártján belül is rengeten voltak, akik enyhén szólva nem szimpatizáltak vele. Szimpátia ide vagy oda, mégis a Szövetség egyik legsikeresebb politikusának mondható, ha a célt a hatalom megszerzésében, megtartásában és maximális kihasználásban klátjuk. Ha magyar közösség vagy tágabban Románia polgárainak érdekéből nézzük a tevékenységét, akkor jóval árnyaltabb és a rendelkezésre álló információk szerint inkább káros politikus volt. Régi vágású hozzáállása lassította az átmenetet a demokráciába, kihasználta a kapitalizmus adta lehetőségeket és politikai kapcsolatai révén kamatoztatta. Mindez és a stílus, ahogyan megnyilvánult erősíthette sokakban a maffiozó képet. Mindenestre nagy űrt hagy maga után a gazdasági és politikai életben is, de lehetséget is egy másik forgatókönyre, egy olyanra ami eltér a szenátorétól. Fellélegez egy megye és egy közösség de félő, hogy az utánajövők sem képesek eltekinteni a negyed évszázados örökségtől. Isten nyugtassa a szenátort!

Évek óta figyelemmel követem a Katalóniában zajló folyamatokat, tavaly pedig majdnem napi szinten figyeltem az eseményeket. Megdöbentett az október elsejei, a népszavazást megakadályozni hivatott rendőri brutalitás, de összeségében a spanyol kormányzat hozzáállása is az eseményekhez. Ezek után már nem lepett meg, hogy a függetlenség tényleges kikiáltása után börtönbe zártak több vezető politikust és a két legnagyobb függetlenségpárti civilszervezet elnökeit is. Ráadásul érvénybe lépett a 155-ös törvény, melynek értelmében Madrid kezébe vette a kormányzást, ideiglenesen szüneteltetve az autonómia működését. A spanyol kormány a lehető legkorábbra, december 21-re írta ki a választásokat.

Na erre a választásra mentünk el mi is nemzetközi megfigyelőnek a European Free Alliance/Európai Szabad Szövetség csapatában. Két nappal  a választások előtt érkeztünk a napsütéses Barcelonába, ahol találkoztunk szövetséges pártjaink küldötteivel. Ott voltak a welsziek, baszkok, flamandok, dél-tiroliak, skótok, galiciaiak, yorkiak, észak-írek, kelet-európából csak mi voltunk. Kitűztük a sárga szalagot, a politikai foglyokkal szolidarizálva és együtt mentünk el Sant Vicenç dels Horts-ba az Esquerra Republicana, a második legnagyaobb függetlenségi párt kampányzáró eseményére. A választás azért esett, erre a településre, mert innen származik és itt volt polgármester Oriol Junqueras a párt bebörtönzött elnöke. Itt ért az első igazán nagy meglepetés, én egy nagy rendezvényre számitottam, több ezer résztvevővel, ezzel szemben pár száz lelkes szimpatizáns volt jelen, a párt vezetősége és persze a   legfontosabb rengeteg újságíró. Legalább egy tucat tüzes beszéd hangztott el ezután a rendezény véget ért  20 perc múlva már nyoma sem volt annak, hogy a téren egy fontos esemény zajlott. Este a tévét nézve jöttem rá, hogy az picinek tűnő rendezvény is hatékony, minden egyes csatornán beszámoltak kampányzárón elhangzott beszédekről. Az üzenet átjött és ez a legfontosabb. Itt látszott, hogy sokszor a kevesebb több.

Másnap egész nap egy konferencián vettünk részt, amelynek katalán előadói ismertették az aktuális helyzetet és az előzményeket. Útban a helyszinre láthattuk a madridi kormányzás gyakorlati jelét, az összes közigazgatási intézmény elött gépfegyveres rendőrök álltak és persze az ellenkezőjét is a rendgeteg katalán zászlót a házakon, minden épületen volt legalább egy republikánus Estelada. A konferencián elég hamar kiderült. hogy az általunk viselt sárga szalag be van tiltva és a rendőrök büntetnek érte, így értelmet nyert, hogy miért köszönnek nekünk lelkesen az utcán ismeretlenek. Bemutatták a két legnagyobb civilszervezetet, egyenként hetvenezernél is több taggal, hát nem gyenge... Kiderült, hogy abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a függetlenség mozgalmat nem a politikusok, hanem a civilek nyomják előre, irányítják. A civilek pedig képesek ideológiai, felekezeti, etnkikai különbségeket is félretenni a cél érdekében és persze ennek mentén a pártok is kénytelenek együttműködni, bár láthatóan ez nem esik nehezükre. Bemuttaták a civil dimlomáciai rendszerüket, vagyis a nemhivatalos külképviseleti rendszerüket, amelyeket fontosabb országokban hoztak létre azzal a céllal, hogy népszerűsítsék a régiót. Hetvennél is több ilyen irodájuk volt, ezekben mind önkéntesek dolgoztak fizetés nélkül! többynire olyan katalánok, akik az adott országban éltek. A függetlenségi népszavazás utána  spanyol kormány bezáratta ezeket az irodákat, annak ellenére, hogy a félig civil tulajdonban volt az irodahálózat. Bemutatták, hogy milyen hatékonyan használják a közösségi médit mozgósításra, pl. hogy egy Watsapp üzenettel indult az 50.000 fős brüsszeli tüntetés. A civilek elég világosan elmondták, hogy elvárják a politikusoktól, hogy védjék meg a kikiáltott köztársaságot és, hogy készek aktívabban részt venni az új ország konkrét felépítésében.

A választás napján a szavazókörök megnyitásakor elindultunk, hogy szavazókörröl szavazókörre látogassunk és ellenőrizzük a választás folyamatát. Bár hétköznapra tették a választást, amire nem volt példa az elmúlt harminc évben, mégis rekord nagyságú volt a részvétel. Nagyon jól esett látni, ahogyan idősek, tolókocsis emberek, vakok igyekeztek élni szavazati jogukkal, a civil öntudat legtisztább megnyilvánulása volt eddigi életemben. Mosolygós emberek, cinkos tekintetek, elhatározott emberek: Ma megvédjük a köztársaságot, kiszabadítjuk politikai fogjainkat! ez sugárzott az emberekből. Bár a szavazókörökben sokat kellett várni, az emeberek fegyelmezetten állták ki a sorukat, azokban a szavazókörökben, ahol jártunk nem történtek incidensek. Az eredményeket az Esqurrea Republicana rendezvényén vártuk, ami zárt térben zajlott, mert a spanyol szervek nem engedélyztek szabadtéri rendezvényeket arra a napra. Milyen érdekes, hogy a Ciudadanos pártnak, amelyik köztudottan egységpárti és hát az elnöke is spanyol, szóval ők mégis szabadétéren tartották meg az eredményvárójukat, mégpedig a Spanyolország téren. Szrencsére nem sok ünnepelni valójuk volt, mert a függetlenségpártiak nyertek. Úgy nyertek, hogy az egyik legnagyobb párt elnöke börtönben volt, a másik Brüsszelben számüzetésben, a választást a spanyolok szervezték és ráadásul hétköznap, minden eszközt bevetettek a katalán erők ellehetetlenítésére. Mindezek ellenére a függetlenségpártiak nyertek és egyre többen vannak. Jó volt személyesen is látni, hogy mennyire tudatosak, határozottak, profik a katalánok. Megérdemlik a függetlenséget, mert már rég kiharcolták rá a jogot. A spanyol állam pedig minden egyes nappal csak saját magának árt, mert a keményebb lesz a szakadás. Katalónia már rég nem Spanyolország és tényleg csak idő kérdése, hogy papíron is így legyen.

A három nap legnagyobb beszólása az volt, amikor az egyik katalán lány, teljesen természetesen azt mondta, hogy neki vannak Spanyolországban is barátai. Értitek :)