1918 novemberében véget ért az első világháború, a román csapatok egy nappal a békekötés előtt újra csatlakoztak a háborúba és elkezdték Erdély elleni offenzívájukat. December elsején politikai alapot teremtettek igényüknek, Karácsony estéjén már Kolozsváron ünnepeltek. Fokozatosan a Tiszáig vonulva akartak katonai alapot teremteni területi igényeiknek. S bár a Trianoni szerződés tette hivatalossá 18-19-ben már gyakorlatban is ellenörzésük alá vonták  Erdélyt, Bánságot és Partiumot. Az erdélyi románok természetesen örömmel fogadták nemzettársaikat, az erufória jó ideig eltartott. A magyarok nehezen akarva elhinni, hogy Erdély valaha is Románia része lehet kivártak. A szászok siettek hűséget fogadni és beilleszkedni az új rendszerbe. Az új román hatalom igyekezett úrrá lenni a szerzett területeken, a két világháború közötti időszakban mindent megtettek, hogy a kisebbségek politikai erejét csökkentsék, gyakoriak voltak a választási csalások, tulajdon kisajátitások. A föld és oktatási reformok, mind-mind a nagyszámú kisebbségek kárára történtek. Látva, hogy revízió nemigen lesz a magyar közösség megkezdte újjászervezni magát, berendezkedni az új országba, de nem beolvadni. A magyar politikai vezetés kereste a partnereket, de az esetek többségében a gyengébbik féllel szövetkezett, ami nem sokat hozott a konyhára. Ha nem tör ki a második világháborút közvetlen megelőző politikai manővereknek köszönhetőn létre jöhetett volna egy féle autonómiához hasonló önkormányzat, hogy milyen lett volna gyakorlatban ezt sajnos már nem tudhatjuk meg. A közéletet a dákó-román elmélet hatotta át, következetesen építették az egységes román nemzetet, országimázst, amibe a kisebbségek nem nagyon fértek bele.

 A második világháború után a kommunista hatalomátvétel különösen ártott a magyar közösségnek, hiszen vagyona nagy részét államositották, ezzel megfosztva a megmaradás egyik eszközétől. Az egyházakat, mint megtartó erőt vegzálták. Betelepitésekkel csökkentették a magyarok számarányát a nagyvárosokban és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem sikerült a falvakat tönkretenniük, mert nem volt már idejük. A szászokat és a zsidókat eladták, ha lett volna ki megvegye a magyarokat talán minket is eladtak volna. Bukarest a kommunista párt magyar tagjain keresztül gyakorolt kontrollt a magyar közösségre, a helyi kérdésekbe nem nagyon avatkoztak bele, azt a helyi káderek dolga volt megoldani. Bár jelen voltak a magyarok a kommunista pártban, ez nem akadályozta meg a központi vezetést, hogy a kolozsvári egyetemet beolvasszák. Az országot erősen iparositották, ezzel szemben Székelyföld kimaradt ebből és Marosvárhelyt kivéve nem nagyon voltak nagyobb gyárak. Ezzel persze nem költözött román nemzetiségű néptömeg az etnikailag homogén Székelyföldre, de a térség máig érezheztően lemaradt az erdélyi, korábban iparral rendelkező városoktól. Azokban az időkben magyarország lemondott az erdélyi magyarokról. Bár mennyire is meglepő, de ebben a nehéz időszakban sikerült megtartani a magyar közösség létszámát. Közben technológia fejlődésével a tankönyvekben sulykolt hamis történelmet bemutató nacionalista hangvételű propaganda-filmekkel határozták meg hosszú évekre, napjainkra is kihatólag a románság nemzeti tudatát. 

A rendszerváltás után a magyarság száma drasztikus csökkenésnek indult, tizévente kétszázezer magyarral lettünk kevesebben. Teritékre került az autonómia kérdése, ami akkor a megmaradás zálogát jelentette, de mára a  sikertelenséggel vált szinonimává. A közhangulat továbbra is nacionalizmussal túlfűtött volt, hamar elszálltak a toleráns Romániáról szőtt elképzelések. Az akkor meginduló kivándorlás napjainkban is nagy probléma, az asszimiláció vegyes lakosságú területeken pedig egyre gyakoribb. Az egyházak lassan papok nélkül maradnak, sok pap pedig hivek nélkül. Iskolák osztályai, sőt iskolák szünnek meg gyermekhiány miatt. Az egyetlen szerencsénk, hogy nem csak mi, de többségi társaink is elvándorolnak a jobb élet reményében, őkk millió számra. Az is a szerencsék, hogy nincsen tervük az ország fejlesztésére, vagyis nincs konszenzus, ami mellett a mi erőnk még jelentéktelenebb lenne. A probléma viszont, amivel egyre inkább szembesülnünk kell, az az a generáció, amelyik számára a kommunista történelemoktatás adta meg az alapokat és tudatalatt oltotta be nacionalizmussal. A most felnövő generáció pedig bár retorikájában elutasítja a nacionalizmust velejéig át van itatva a nemzeti büszkeség ideájával és kritikus helyzetekben váratlanul tör ki belőlük az elemi gyűlölet. Nem mintha mi jobban állnánk, nekünk sem kell szomszédba menni a szélsőséges érzelmekért, erre pedig nem magyarázat  az elmúlt száz év fel nem sorolható sérleme. A románokkal szembeni felsőbrendűség érzés nem a dicső múlt vagy általunk nem ismert nagyjaink tettei alapján kellene eltöltsön minket, hanem tetteink jogán. Tettekkel bizonyíthattuk volna, renszerszinten, mindenhol jobb helytállással. Hiszen a kisebbségi lét kétszerezett erőfeszítést követel az egyéntől és a közösségtől. 

Az a nagy helyzet, hogy a velünk együttélő románok nem ismernek, nem értenek minket. Száz év után sem. Ezért pedig a legnagyobb mértékban mi vagyunk a felelősek. Igaz mi sem ismerjük őket a sztereotipiákon túl keveset tudunk velünk élő polgártársainkról, tisztelet a kivételnek. Természetesen elsősorban itt is a politikai vezetőké a felelősség. 24-ből 24 órában kellene románul sorolniuk érveiket minden platformon, persze ehhez nem ártana egy stratégia, vagy legalább valami homályos elképzelés a jövönkről. Nem elég néhány hangzatos szlogen, konkrét, egy cél irányába mutató tervekre van szükség. Hiába a sok hétköznapi ember közti pozitiv román-magyar interakció, ha azt egy nyilvános negativ nagypolitikai lépés felülirja. Mi magyarok és románok idegen nyelven  beszélünk a szó átvitt értelmében is, és másképp értelmezünk dolgokat, legtöbsször sajnos ennek sem vagyunk tudatában. Hiába mondjuk azt, hogy autonómia és várjuk el, hogy ugyanazt értse a román fél, akkor amikor naphosszat azt sujkolják a fejükbe, hogy az mást jelent. Mi meg csak ismételjük, magyarázat helyett. Ha nem csinálnánk mást az elkövetkező időkben, mint románul kommunikálnánk rólunk feléjük, már azzal többet tennénk, mint önmagunk eddigi altatása, hogy majd csak lesz önrendelkezés, de még milyen. 

Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én nem szeretnék beolvadni a román többségbe. Nem azért, mert alsóbb rendű nép lenne, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak azért, mert erdélyi magyarnak születtem és legitim igényem, hogy eként éljek és az utódaim és az ő utódainak az utódai is eképpen élhessenek. Ennek a teljesen egyértelmű és minimális elvárásnak a kommunikálása lenne az első számú feladatunk. Román testvéreink egyszerűen szokták kezelni a kérdést, etnikumtól függetlenül legyünk, mind egyenlő románul  beszélő románok. Szerintük az egyenlőség teljesült és valóban polgárként egyenlőek vagyunk, addig amíg románul beszélünk. Kötelezettségeink azonosak, mégis sokszor csorbulnak a törvények által előírt, de a végrehajtó szervek által nem garantált jogaink. Azok a jogok, amiket miután megismernek többségi polgártársaink általában sokallnak és valamiféle úri kegyként kezelnek. Gyakorlatilag másodrendű állampolgároknak tartanak, akik a románok kenyerét eszik  Ez ugye identitási kérdés is, mert vélt, vagy valós sérelmeiket vetítik vissza ránk, hogy most ők az urak. Másrészt mi is teszünk róla, hogy ez így legyen, mert ritkán "csaptunk az asztalra". 

Mondjuk úgy brandépítésben megbuktunk, pedig elég sok jó pontunk, eszközünk lett volna egy sikeres imázs kialakítására. És sokakkal ellentétben én azt mondom, hogy még nem késő. Persze ehhez egy kicsit az ő bőrükbe kell bújnunk, meg kell értenünk, hogy miért látnak olyannak, amilyennek látnak. Ezután pedig meg kell találnunk az a hangot, amivel hatékonyan tudjuk közvetiteni érveinket. Hogy legalább megértsenek, ha egyetértésre nem sok esély is van, a megértésre szerintem igen sok.

Véget kell vetni a száz éves párhuzamos létnek, s a kevés kapcsolodási pontot meg kell erősiteni. Integrálódni a társadalomba a bedolvadásnak a puszta lehetőségét is elutasitva. Felerősitve a közös problémákat, mint az infrastruktúra, bérek, lakhatás, inkompetens kormányzás, a közoktatás és az egészségügy totális leépülése.  Az egység a sokszínűségben szlogent szerintem ez testesítené meg. Mögöttünk van száz év probálkozásainak finom-vegyes eredménye. Azt már biztosan tudjuk, hogy hogyan nem kell csinálni, azt is, hogy hogyan nem lehet. Az erdélyi magyarság következő száz éve másról kell szóljon. Bukarest és Budapest között féluton, saját önálló arcéllel, saját iránnyal, kompromisszumokkal, de fő céljainkból nem engedve, magyarként, de erdélyi magyarként megmaradva. Ehhez kell megnyernünk természetes szövetségeseink támogatását és a többségi nemzet minimális megértését. Biztos vagyok, hogy a mi párhuzamos társadalmaink nem a végtelenben találkoznak, hanem sokkal hamarabb.