Lassan véget ér a centenáriumi év, az ország 100 éves születésnapjának, a románok által lakott területek egyesítésének megünneplése. Az a helyzet, hogy ami eddig történt, az igazán nem nevezhető nagy durranásnak. Nem kell nagy jósnak lenni, hogy elmondhassuk, ezután sem fog semmi egetrengető történni. Nekünk erdélyi magyaroknak, akiknek nincs ünnepelni valónk, persze azon kívül, hogy túléltük ezt a 100, szóval nekünk ez jó hír. Jó hír, hogy nem sikerült minket mégjobban megalázniuk és az arcunkba nyomniuk, hogy ki a főnök. Helyette élvezhettük, hogy mennyire amatőrök és képtelenek az emelt fővel való ünneplésre.
Sajnos ezt a helyzetet nem tudtuk kihasználni és a magunk javára fordítani. Nem sikerült a többség elé görbetükröt állítanunk. Nem tudtuk eljuttatni üzeneteinket, az elmúlt 100 évről és a jövőről. Pedig ez az éve kitűnő alkalom lett volna, arra, hogy véleményünket legalább nagyon figyelem övezze, ha megértésre nem is nagyon számíthatunk. Meglepett, hogy mennyire rosszul kezeltük a Nyugat-európai politikusok véleményét a centenáriumról. Mintha most jöttünk volna rá, hogy mennyire rosszul látják a Közép Európai helyzetet. Pedig Trianon óta teljesen világos, hogy az akkor a nyugati hatalmak által létrehozott békerendszerről az álláspotnjuk nem változott és azt mi is láttuk, hogy részünkről nem történt olyan jelentős lépés ami megváltoztathatta volna véleményüket.
Az a görcsös frusztráció amivel, ehhez a kérdéshez fordulunk nem professzionális és még élvezik is az utódállamok elitjei és polgárai. Szomorú, hogy száz év alatt sem találtuk meg a megoldást és nem tudtunk tullépni a traumán. Nem, nem elfelejteni kell, túllépni. Kós Károly elég hamar rájött, hogy mi a megoldás, persze nehezebb, mint a sültgalambra várni, de az a helyzet, hogy eredményesebb. Újra kéne olvasni a Kiáltó szót, mondjuk nem csak olvasni, hanem értelmezni is és akkor talán másképp látnánk a helyzetünket itt Közép-Európában. Persze nem véletlenül nem hívták be Kóst 1940-ben parlamenti képviselőnek Budapestre, ma sem hívnák...
